Eleanor & Park...
Újabb kritika és nem másról, mint Rainbow Rowell: Eleanor és Park című könyvéről.
Fülszöveg:
„Ebben a szexi,
okos és gyengéd történetben a punk rock és az igaz szerelem lüktet. Az
olvasók el fognak ájulni az Eleanor és Parktól.” (Gayle Forman, New York
Times bestseller szerző)
Park
Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani. Vagy mint egy szívdobbanás. Mint valami teljeset, valami teljesen élőt fogni.
Park fogta már más lányok kezét. És eddig mindig kellemes volt. Nem sokban különbözött attól, amikor kiskorukban Josh-sal kézen fogva mentek át az utcán. Vagy amikor a nagymamája templomba vitte, és fogta a kezét. Talán egy kicsit édesebb, egy kicsit furább volt.
Amikor tavaly kiszáradt szájjal és a szemét majdnem végig nyitva tartva megcsókolta azt a lányt, azon tűnődött, hogy talán vele van valami baj. Még azon is eltöprengett – komolyan, csókolózás közben ezen töprengett –, nem meleg-e esetleg.
Vagy talán, gondolta most, egyszerűen csak nem ismerte fel azokat a lányokat. Ahogy egy számítógép meghajtója kiköpi azt a lemezt, amelyiknek nem ismeri fel a formázását.
Amikor hozzáért Eleanor kezéhez, felismerte őt. Tudta.
Eleanor
Jó volt egymás kezét fogni. Eleanor keze nem volt teljesen ciki. És a csókolózás biztonságosnak tűnt, mivel a duzzadt ajakkal nincs semmi baj – és mivel Park általában lehunyta a szemét.
Eleanor törzsén azonban nem volt biztonságos hely. A nyakától a térdéig nem akadt olyan pont, ahol észrevehető struktúrával rendelkezett volna.
Amikor Park a derekához ért, behúzta a hasát, és előrebukott. Ami ahhoz a katasztrófához vezetett… amitől Godzillának érezte magát. (Pedig még Godzilla sem kövér. Csupán gigantikus méretű.)
A dologban az volt az őrjítő, hogy Eleanor szerette volna, ha Park újból megérinti. Azt szerette volna, hogy állandóan tartsa rajta a kezét. Még ha emiatt Park rá is jön, Eleanor túlzottan emlékeztet egy rozmárra ahhoz, hogy a barátnője maradhasson… Ennyire jó érzés volt. Olyan volt, mint az a kutya, amelyik megízlelte az emberi vért, és attól kezdve mindig harap. Egy rozmár, amelyik megízlelte az emberi vért.
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart örökké, de elég bátrak és elszántak, hogy mégis megpróbálják.
Vélemény:
Magamtól nem biztos, hogy rátaláltam volna erre a könyvre. Igazából a sok ajánlás miatt jött meg a kedvem hozzá. Már az első oldalaktól kezdve tetszett a stílus és az írónő tényleg képes volt megfogni, de őszintén szólva nem hittem, hogy egy világmegváltó olvasmány lesz. Tévedtem.
De kezdjük az elején. A szerkezete és a rövid fejezetek miatt tényleg szó szerint olvastatta magát. A sztoriról nincs mit mondanom, hisz az ebben a könyvben nem nagyon létezett, de hát nem a történet és még csak nem is igazán a szereplők a lényegesek. Ez az érzelmekről szólt. Nem kell sokra számítani, de azt, ami tizenévesen -már majdnem felnőttként- történhet az emberrel, remekül bemutatja. Rainbow Rowell nem áltatott semmivel. Színtiszta és őszinte érzelmeket kaptam mindenféle manír nélkül.
Imádtam kettejük között a szavak nélküli kommunikációt, a kazetták és képregények cserélgetését és azt, ahogyan lassacskán megnyílnak egymás előtt.
Ahogyan a kezedbe veszed és olvasod kellemes érzés tölt el, majd befejezed, leteszed és rájössz, hogy semmiről és mindenről szól egyszerre. Az életről. Az igazi életről. Olyan gondolatokat tartalmaz, amin mindenkinek el kellene gondolkodni vagy legalább is megállni és felfogni miről is van szó.
A vége azonban mindamellett, hogy életszagú volt, bennem agyoncsapott valamit, mert nem egészen azt kaptam, amit vártam.
Mindezek mellett pedig üdítő volt olvasni, hogy nem sablonszereplőkről van szó. Mindketten tudják milyen kirekesztettnek lenni. Lehet, hogy a külvilág nem látja, de árad belőlük valami extra, amit képtelenség megmagyarázni. Különlegesek pont azért, mert nem olyanok, mint akik most léptek ki az újságból.
Ami pedig még pluszt ad hozzá, hogy életük a '80-as években játszódik, ami egyébként nem feltűnő. Mindössze a discman-ek meglétében és a telefonok, illetve számítógépek hiányában valósul meg. És bár csak egy kis utalás található benne, de akkoriban játszották a Knight Rider-t (úristen....retro-time :D ).
És, hogy mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban? Én nem szeretem ezt a könyvet, hanem szükségem van rá. ;)
Összességében aranyos könyv volt, amit teljes mértékig tudok ajánlani mindenkinek, legyen fiatal vagy idős, fiú vagy lány.
Karakterek:
Eleanor: Nem mindennapi, de ez teszi őt annyira szerethetővé és értékelhetővé. Annyira szerettem volna neki segíteni, de sajnos még nem találtam ki, hogyan juthatok be egy-egy könyvbe.
Park: Abban a percben megkedveltem, amikor leparancsolta maga mellé Eleanort a buszon.
Mindy: Nagyon szerettem, mert abszolút természetes reakciói voltak és tényleg úgy viselkedett, mint egy szerető anya.
Sabrina: Nem hibáztattam, mert az élete rossz irányt vett, bár néha rossz szemmel néztem rá. De végig drukkoltam, hogy ki tudjon törni.
Borító:
A magyar borítót imádom, de az angol változata is szép igényes. Bár ez az utolsó túl nagy betűmérettel operál. Ennek a könyvnek inkább a minimalista stílus áll jól.
Kiadó: Scolar
Kiadási év: 2014
Eredeti cím: Eleanor & Park
Oldalszám: 334
Kedvenc karakterek: Park, Eleanor
Hamarosan jövök...
xx, Kittina...
Park
Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani. Vagy mint egy szívdobbanás. Mint valami teljeset, valami teljesen élőt fogni.
Park fogta már más lányok kezét. És eddig mindig kellemes volt. Nem sokban különbözött attól, amikor kiskorukban Josh-sal kézen fogva mentek át az utcán. Vagy amikor a nagymamája templomba vitte, és fogta a kezét. Talán egy kicsit édesebb, egy kicsit furább volt.
Amikor tavaly kiszáradt szájjal és a szemét majdnem végig nyitva tartva megcsókolta azt a lányt, azon tűnődött, hogy talán vele van valami baj. Még azon is eltöprengett – komolyan, csókolózás közben ezen töprengett –, nem meleg-e esetleg.
Vagy talán, gondolta most, egyszerűen csak nem ismerte fel azokat a lányokat. Ahogy egy számítógép meghajtója kiköpi azt a lemezt, amelyiknek nem ismeri fel a formázását.
Amikor hozzáért Eleanor kezéhez, felismerte őt. Tudta.
Eleanor
Jó volt egymás kezét fogni. Eleanor keze nem volt teljesen ciki. És a csókolózás biztonságosnak tűnt, mivel a duzzadt ajakkal nincs semmi baj – és mivel Park általában lehunyta a szemét.
Eleanor törzsén azonban nem volt biztonságos hely. A nyakától a térdéig nem akadt olyan pont, ahol észrevehető struktúrával rendelkezett volna.
Amikor Park a derekához ért, behúzta a hasát, és előrebukott. Ami ahhoz a katasztrófához vezetett… amitől Godzillának érezte magát. (Pedig még Godzilla sem kövér. Csupán gigantikus méretű.)
A dologban az volt az őrjítő, hogy Eleanor szerette volna, ha Park újból megérinti. Azt szerette volna, hogy állandóan tartsa rajta a kezét. Még ha emiatt Park rá is jön, Eleanor túlzottan emlékeztet egy rozmárra ahhoz, hogy a barátnője maradhasson… Ennyire jó érzés volt. Olyan volt, mint az a kutya, amelyik megízlelte az emberi vért, és attól kezdve mindig harap. Egy rozmár, amelyik megízlelte az emberi vért.
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart örökké, de elég bátrak és elszántak, hogy mégis megpróbálják.
"A művészetnek nem muszáj szépnek lennie; azt kell elérnie, hogy érezz valamit."
Vélemény:
Magamtól nem biztos, hogy rátaláltam volna erre a könyvre. Igazából a sok ajánlás miatt jött meg a kedvem hozzá. Már az első oldalaktól kezdve tetszett a stílus és az írónő tényleg képes volt megfogni, de őszintén szólva nem hittem, hogy egy világmegváltó olvasmány lesz. Tévedtem.
De kezdjük az elején. A szerkezete és a rövid fejezetek miatt tényleg szó szerint olvastatta magát. A sztoriról nincs mit mondanom, hisz az ebben a könyvben nem nagyon létezett, de hát nem a történet és még csak nem is igazán a szereplők a lényegesek. Ez az érzelmekről szólt. Nem kell sokra számítani, de azt, ami tizenévesen -már majdnem felnőttként- történhet az emberrel, remekül bemutatja. Rainbow Rowell nem áltatott semmivel. Színtiszta és őszinte érzelmeket kaptam mindenféle manír nélkül.
Imádtam kettejük között a szavak nélküli kommunikációt, a kazetták és képregények cserélgetését és azt, ahogyan lassacskán megnyílnak egymás előtt.
"Ha nem tudod megmenteni a saját életedet, akkor érdemes egyáltalán a megmentésre?"
Mindezek mellett pedig üdítő volt olvasni, hogy nem sablonszereplőkről van szó. Mindketten tudják milyen kirekesztettnek lenni. Lehet, hogy a külvilág nem látja, de árad belőlük valami extra, amit képtelenség megmagyarázni. Különlegesek pont azért, mert nem olyanok, mint akik most léptek ki az újságból.
Ami pedig még pluszt ad hozzá, hogy életük a '80-as években játszódik, ami egyébként nem feltűnő. Mindössze a discman-ek meglétében és a telefonok, illetve számítógépek hiányában valósul meg. És bár csak egy kis utalás található benne, de akkoriban játszották a Knight Rider-t (úristen....retro-time :D ).
És, hogy mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban? Én nem szeretem ezt a könyvet, hanem szükségem van rá. ;)
"Nincs okunk azt hinni, hogy valaha megszűnik a szerelmünk. Viszont minden okunk megvan azt hinni, hogy nem fog."
Összességében aranyos könyv volt, amit teljes mértékig tudok ajánlani mindenkinek, legyen fiatal vagy idős, fiú vagy lány.
Karakterek:
Eleanor: Nem mindennapi, de ez teszi őt annyira szerethetővé és értékelhetővé. Annyira szerettem volna neki segíteni, de sajnos még nem találtam ki, hogyan juthatok be egy-egy könyvbe.
Park: Abban a percben megkedveltem, amikor leparancsolta maga mellé Eleanort a buszon.
Mindy: Nagyon szerettem, mert abszolút természetes reakciói voltak és tényleg úgy viselkedett, mint egy szerető anya.
Sabrina: Nem hibáztattam, mert az élete rossz irányt vett, bár néha rossz szemmel néztem rá. De végig drukkoltam, hogy ki tudjon törni.
Borító:
Kiadó: Scolar
Kiadási év: 2014
Eredeti cím: Eleanor & Park
Oldalszám: 334
Kedvenc karakterek: Park, Eleanor
Hamarosan jövök...
xx, Kittina...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése